A legtöbb gyerek nem sokáig hisz a tündérmesékben. Ahogy elérik a hat-hét éves kort, a sarokba vágják Hamupipőkét és a cipő fetisizmusát, a Három kismalacot és a deviáns építészeti megoldásaikat, Piroskát meg az állatkínzó vadászokat - elfelejtik őket, aztán továbblépnek. És lehet, hogy ennek így kell lennie. Ahhoz, hogy túlélj a mai világban, el kell felejtened a meséket, a hiú ábrándokat. Az egyetlen baj az, hogy ezek nem mindig hiú ábrándok. A mesék néhány eleme talán túlságosan is valóságos, túlzottan is igazi. Lehet, hogy nincs Piroska, de az biztos, hogy van Nagy Gonosz Farkas. Nincs Hófehérke, de Gonosz Mostohából van elég. Nincsenek nevetségesen szőke kistestvérek, de gyerekeket zabáló boszorkány... az igen. Ó, igen.Illúziók, ábrándok színes kupolái alatt várta az első férfit, aki majd észreveszi őt. A palota elé rózsákat és dáliákat ültetett és puha kis ösvényt épített közéjük, hogy azon keresztül jöhessen érte a virágillatos kerten át. Hány estén és hány éjszakán keresztül épült ez a palota, hány magányosan átábrándozott óra ültette be karcsú virágaival az ösvény széleit, a Valóság és a Palota között. És most eljött. És nem a kapun keresztül jött és nem az ösvényen keresztül jött: csak átlépett a kerten és nagy durva lépéssel a palota színes tetejére lépett, a kupolák összedőlnek alatta, a virágok széttaposva hevernek a földön, a drága, színes üvegtető helyén, pozdorjává tört cserepek között egy arc néz lefele és nagyon a valóságból hozott nyelven, egyszerűen, durván, csak ennyit kérdez: akar-e a feleségem lenni...?